"A vágyról írt leghíresebb értekezésben, a Szimpóziumban Platón egy híres vacsorát ír le, amelyen a neves drámaíró, Arisztophanész elmond egy mondát arról, miért táplálunk mi, emberek olyan mély vágyat az egymással való egyesülés iránt, és az egyesülés aktusa sokszor miért nem kielégítő, sőt pusztító.
Egyszer volt, hol nem volt, meséli Arisztophanész, éltek egyszer a mennyben az istenek és lent a földön az emberek. De mi, emberek nem úgy néztünk ki, mint most. Két fejünk, négy karunk és négy lábunk volt, vagyis két ember tökéletes egyesülése voltunk egy testben. Három lehetséges nemi, illetve szexuális változatban léteztünk: férfi nővel, férfi férfival és nő nővel, attól függően, hogy kihez ki illik a legjobban. Mivel mindegyikünk lényébe belegyúrták a tökéletes partnert, valamennyien boldogok voltunk. A kétfejű, nyolc végtagú, tökéletesen elégedett emberek úgy jöttek-mentek a földön, mint bolygók az égen: álmodozva, rendezetten, gördülékenyen. Nem szenvedtünk semmiben sem hiányt, nem volt szükségünk senkire. Nem volt torzsalkodás, sem káosz. Teljes egészet alkottunk.
De teljességünkben túlzott büszkeségre vetemedtünk. Nem tiszteltük az isteneket. A hatalmas Zeusz azzal büntetett bennünket, hogy félbevágta a kétfejű, nyolctagú, tökéletesen elégedett teremtményeket, és megteremtette a kegyetlenül kettészakított, egyfejű, kétlábú, kétkarú, nyomorult teremtmények világát. A tömeges csonkítás pillanatában Zeusz az emberi állapot legfájdalmasabbjával sújtott bennünket: azzal az állandó, tompa sejtéssel, hogy nem vagyunk egészek. Az idők végezetéig az ember azzal a tudattal születik, hogy hiányzik valamije, az elveszett másik fele, amit jobban szeretünk, mint önmagunkat, és ez az elveszett rész ott van valahol, egy másik ember bőrében forog a világegyetemben. És abban a hitben látjuk meg a napvilágot, hogy ha elég kitartóan keresgélünk, egy nap talán megleljük az eltűnt felünket, a lelkünk másik felét. És a vele való egyesülés révén ismét helyreállítjuk az eredeti formánkat, hogy soha többé ne kelljen átélnünk a magányt.
Az emberi meghittség ritka fantáziaképe ez: hogy egy meg egy egy szép napon valahogy megint egy lesz."
Elizabeth Gilbert - Hűség
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése